Heltai Jenő (1871-1957)

Az 1871. augusztus 11-én született író, költő, színpadi szerző, szerkesztő életén keresztül vonul a történelem, mi pályájára is hatást gyakorolt. Ifjúkorában még Reviczky kortársa volt, a halála előtt pedig az 1956-os események tanúja. Az a fajta népszerű szerző volt, kit még az ellenfelei is szerettek, írásai hét évtized eseményeit foglalják magukba. Mosolygó bölcsként élte le életét, szellemesen ötvözve a könnyedséget a komolysággal, az enyhe iróniát az enyhe szorongással, a kritikát a megbocsátással. Sosem törekedett legelsőnek, vezérnek lenni, kicsit mindig kívül állt csoportoktól, mikben mégis mindig jelen volt. Még Pesten született, de már Budapesten élt és halt meg. Születésekor zsidó volt, de keresztény, amikor meghalt. Így egyaránt tudta szeretni a zsidó hagyományokat és a vállalt krisztusi igéket. Haladó polgárként felül bírálta a polgárságot, mégsem volt forradalmár. Így - kivéve a fasizmus éveit, mikor üldözött volt -, minden korszakban jól érezhette magát.

Apja azt szerette volna, hogy ügyvéd váljék belőle, de ő kedv nélkül járt az egyetemre, s már az első alapvizsga után ott is hagyta valójában meg sem kezdett jogi tanulmányait. Újságírónak állt a Magyar Hírlap szerkesztőségénél. Szemérmes, félénk és ügyetlen fiú volt, kinek eleinte nem sok hasznát látták, és a harmadik héten ki is akarták tenni a szűrét. Ekkor összekapta magát, s hamarosan népszerű, szellemes újságíró lett. Már diákkorában verselni kezdett, de első önálló verseskötete huszonegy éves korában, 1892-ben jelent meg, nagy feltűnést keltve az egész hazai irodalomban. Sokszínűségét mutatja, hogy a link újságíró életmód mellett még katona is volt, mely területen karrierjét a tiszti rangig vitte, s egy időben még századparancsnok is volt. A katonaéletet természetesen írásaiban is megörökítette, sőt, felülkerekedett rajta ez a pálya. Bő évtizedet töltött utazgatásokkal, melyekről rendszeresen írásban is beszámolt, ha kellett németül, franciául vagy épp angolul. Egész Nyugat-Európa az otthonává vált, Törökországban huzamosabb időt is töltött. De éppúgy jellemző volt rá az is, hogy a pesti szerkesztőségben üldögélt, s mindenféle újságírói munkát elvállalva formálta ki sajátos prózastílusát.

Különösen izgatta a polgárság szélén lézengő bohémek világa, kikről több humoros regényében emlékezik meg (Jaguár, Family Hotel). Ezekkel azonos időben irogatta tömör, kerekre csiszolt, humorukban is kritikai tartalmú, szabatos novelláit is, miknek. a magas színvonalú magyar novellairodalomban fontos helyük van.

Az első világháború előtti másfél évtizedben tömegesen készültek az úgynevezett ,,exportdrámák", miket Európa és Amerika számos színpada örömmel vett át. Akkoriban Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc voltak a színpad királyai, de hamarosan Heltai is közéjük emelkedett. Évtizedeken keresztül ő volt a Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke, a magyar irodalom diplomatája, aki bármikor és bárkinek az érdekében szívesesen fáradozott. Az első világháború változást hozott az életében. Nem volt se ellensége se pártolója a forradalmaknak, amit Bródy Sándornak se jobbról, se balról nem bocsátottak meg, neki azonban jobbról is és balról is elnézték. Ő is elnézően bírált életében.

Bár segítőkészsége változatlan maradt, írói hangja egy időre elkomorult. Azokban az időkben írta szorongással teli regényeit (A111-es, Álmokháza). A húszas évek végén és a harmincasok elején az Athenaeum Kiadónak a művészeti igazgatója, ami szellemi nagyhatalmat jelentett, hiszen módjában állt számos írót érvényesüléshez juttatni. Bőségesen, személytelenül, gesztusok nélkül tette mindezt. Például ő valósította meg az akkor néhány éve halott Ady összes költeményeinek egységes kiadását. Ady akkoriban a kritikai viták középpontjában állt, a hivatalos irodalom és a hatóság még átkozta, diákokat csaptak ki az iskolából, ha Ady-kötetet találtak náluk. Heltai és Ady személyesen sem kedvelte egymást, de voltak elismerő szavaik egymás iránt. Ez az igen erős ellenállásban megvalósult Ady-kiadás szövegalapja lehetett minden Ady-kultusznak.

Mikor a fasizmus erősödni kezdett, Heltai a költészetbe menekült vissza. Ekkor alkotta mesehangulatú verses vígjátékait, köztük A néma leventét. S ekkor írta meg prózai, de mégis igen költői hangvételű álomjátékát az írói tehetség elherdálásáról: az Egy fillért.

Az üldöztetés éveiben bujkált, fogságba esett és menekült. Már nyolcvanadik éveit taposta, de kitűnő szervezete és egészséges lelke ezt is kibírta. Még volt ideje új verses színjátékok, szellemes visszaemlékezések írására, de főként - mint pályája kezdetén - lírai költészetével foglalkozott. Finom, szomorkás öregkori lírája sajátos hang lett a felszabadulás utáni magyar költészetben.

Mégis sokszor érezte magát mellőzöttnek. A megérdemelt kitüntetéseket nem, vagy túl későn kapta meg. Jellemző, hogy előbb lett a francia Becsületrend lovagja, mint hazai kitüntetések birtokosa. A felszabadulás után úgy tekintettek rá, mint élő haladó hagyományra, de a Kossuth-díjat csak nagyon elkésve, már a halálos ágyán kapta meg. Nem értette, hogy 1948-ban, amikor először adtak Kossuth-díjat, és a régi érdemeket jutalmazták, ő miért nem kapott. Kicsit bántotta, de tudott mindenen mosolyogni. Bölcs volt.

Nyolcvanhat éves korában hunyta le végleg a szemét. Több munkáját fordították le német, francia olasz, spanyol valamint román nyelvre.

"Megbízhat-e az író abban, hogy adatai ennyi idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, romba dőlt, elpusztult. Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam. Éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásától. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az a fontos, hogy nevessenek rajta."