MÁRAI SÁNDOR

(1900-1989)

Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Akik nem kedvelték - és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböző árnyalatú jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelmű liberalizmusa, demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák, gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg publicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan magas színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek tartják. Azután másfél évtizeddel később a szocializmus felé induló, majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az eszményt önkényuralommá torzító "marxista-leninista ideológia" és a "szocialista realizmusnak" elnevezett irodalmi kényszermunka évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali "polgári csökevény"-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét, sőt még szándékainak humanizmusát is. Amikor pedig 1948-ban tudomásul veszi a politikai és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely megfosztja attól a légkörtől "amely nélkül - saját, élőszóval, illetékes államférfiak előtt elmondott szavaival - nem érdemes élni", és önkéntes száműzetésbe megy... akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi üldözők is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit. Majd egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik. Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészülődés közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában, választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő, de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hűséges eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben, egyre magányosabban a múló évek terhével. Már elérkezett a 89-ik életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs további tartalma számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba. Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik.

Hogy ki volt és milyen volt? Erre a kérdésre minden olvasónak az egész életmű adhat igen pontos feleletet. Röviden összefoglalva néhány bekezdéssel lehet jelezni az életutat, és néhány címmel az életmű fő állomásait.

A Grosschmied család nagyon régi, már korai századainkban is tisztes városi rangokat viselő szepességi cipszer (más néven: szepesi szász) família volt. Országos, olykor világhírű jogtudósok kerültek ki nemzedékeikből. Közéleti érdemeik miatt kaptak valaha régen a királytól magyar nemességet a "Márai" előnévvel. Az író nagybátyja, Grosschmied Béni a budapesti egyetemnek olyan tekintélyű jogászprofesszora volt, hogy külföldi egyetemek - köztük még az oxfordi is - vele íratott magánjogi tárgyú tankönyveket. Márai apja is jogtudós volt, nagyon tisztelt kassai ügyvéd. Az író is Kassán született. Az ifjúkori emlékek, a nagy múltú, régóta polgáriasodott város, benne a nagyon kulturált szülői otthon képe, hangulata, polgáralakjai mindvégig alaphangját adták bontakozó, majd terebélyesedő életművének. Ez a világ adja örökségét, ez határozza meg hitvallását. A nemesi-jobbágyi Magyarország évszázadai folytán az iparos, kereskedő, értelmiségi polgár nélkülözhetetlen volt, de mégis sok mindenben idegen. Nemesi vagy paraszti eredetű magyar polgárság csak egész kevés helyütt alakult ki városainkban, felettébb ritka volt az olyan képlet, mint a debreceni cívis. A magyar polgárság túlnyomó többsége német, szláv és zsidó eredetű volt. De a társadalom polgárosodása és ettől elválaszthatatlanul nemzettudatának kifejlődése ezeket a polgárokat már a XVIII. századtól kezdve a magyarságtudat fontos hordozóivá, kifejezőivé tették. A német vezetéknevű és magyar nemesi előnevű felvidéki polgárság ugyanolyan közege lett a XIX. századtól óriási lendülettel fejlődő magyar kultúrának, mint a hasonló társadalmi utat bejáró szlovák, zsidó, szerb, horvát, román kortársaik. A nagy kultúrájú Kassa és benne a nagy kultúrájú család igen jó termőtalaj volt az irodalom és a művészetek számára is.

Mire Márai Sándor - aki, amint költőként irodalmi útra indult, a családi predikátum alapján Márainak nevezte és írta magát - túllépett középiskoláin, olyan művelt diákember volt, aki egyaránt ír, olvas, beszél magyarul, németül és franciául. Nem csak az irodalomban és a történelemben, hanem úgyszólván valamennyi tantárgyban kitűnik. Korán műveltnek mondott fiú, aki már a gimnáziumban is kiemelkedett biztonságos verselőképességével. És habár hamarosan kiderültek prózai erényei, prózaíróként tartja számon az irodalomtörténet, majd volt olyan időszak, amikor legtekintélyesebb újságíróink közt foglalt helyet - a költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély. Költői stílusában, ízlésében a Nyugat költőihez, leginkább Kosztolányihoz áll közel, majd erre rétegződtek a Berlinben és Párizsban belélegzett nyugat-európai hatások. Ennek a választékos költészetnek mindvégig jó átlagát képviselte olykor magasabb szinteket is elérve, de élete végső évtizedeiben, a hontalanság magányában néhány nagy elégiája - például a "Halotti beszéd" - fel tudott emelkedni költészetünk legmagasabb ormaiig. De azért a költészet mégis háttérzene a regényekhez. Mint ahogy ha nem is háttér, mégis melléktéma a gyakran igen nagy hatású publicisztika, és az ettől elválaszthatatlan, gyakran bravúros útirajz. - Mindez hozzátartozik Máraihoz. A regényíró azonban XX. századi szépirodalmunk egyik legfőbb alakja.

Mire bevégezte a gimnáziumot, befejeződött az első világháború is, és Kassa egyszerre nem volt Magyarországon. Budapest a forradalmaknál, majd az ellenforradalom vérengzésénél tartott. Okosabb volt távol, Nyugaton tanulni tovább. Igaz, az összeomlott Német Császárság talán még zűrzavarosabb volt, de a nagy hírű német egyetemek az ismeretek fellegvárai maradtak. Márai hol Berlinben, hol Frankfurtban folytatja tanulmányait: irodalmi, esztétikai, filozófiai műveltségét tudományos szintre emeli. Közben pénzkeresés végett német újságokba ír, költők körében ismerkedik az irodalom modern törekvéseivel. Majd átrándul a győztes Franciaországba, és éveket tölt Párizsban, ahol másfajta modern költészet bontakozik. És ott is lehet újságírással pénz keresni. Ezekből a külföldi kalandozásokból már Budapestre tér haza. Már odakint megírt egy szándékoltan modern stíluslehetőségekkel eljátszó regényt: "Bébi vagy az első szerelem". Ez meg is jelenik itthon (1928), s ezután újságoknál talál megélhetést biztosító állást. Hamarosan a liberális polgári "Újság" nélkülözhetetlen munkatársa. Legfőbb cikkei évekig ott jelennek meg. Érdekes véletlen folytán ugyanabban a szerkesztőségben, sőt ugyanabban a szobában, egymással szemközti íróasztalnál ül Zsolt Béla, a harcias kispolgári irodalom legjelentékenyebb publicistája és igen jó regényírója. Akik ifjú író-költőként bejáratosak voltak az Újság szerkesztőségébe, jól érezték, hogy ez a két jelentékeny (de másképpen jelentékeny) író és közíró valójában nem kedveli egymást, de önfegyelmező méltósággal mindig elismerik egymás értékeit.

1930-tól kezdve azonban Márai az élő regényirodalom élére lendült. A "Zendülők" már kétségtelen remekmű volt: nagy lélektani felkészültséggel írt, feszülten izgalmas regény kamaszkorú fiúkról, akiket visszarettent a felnőttség, amely menthetetlenül következik. És erre következett a már felnőtt fiatalok magányának regénye, párizsi élményeinek lecsapódása, az "Idegen emberek". - Vannak olvasók, akik ezt a két korai regényét szeretik legjobban. Holott az igazi nagy művek a polgári életforma történelmileg-lélektanilag hiteles látleletei. Egy önéletrajzi regénnyel kezdődik: az "Egy polgár vallomásai"-val. A következő évek nagy kompozícióiban már általánosítva a magánélményeket, egy család - Garrenék - történetében rajzolja kötetről kötetre a polgári, pontosabban a középeurópai, legpontosabban a magyar polgári lét társadalmi és lélektani helyzeteit. A "Féltékenyek" és folytatásképpen már a háború alatt és után írt "Sértődöttek" számos kötete színvonalban és hitelességben semmivel sincs mögötte az európai nagy polgárcsalád-ábrázolásoknak, Thomas Mann "A Buddenbrook-ház"-ának és Martin du Gard "A Thibault-család"-jának. Ha ezt a három nagy ciklust együtt, egymás után olvassuk, a legmagasabb művészi színvonalon, dokumentumszerűen élhetjük át a párhuzamot is, a különbséget is a német, a francia és a magyar polgári lényeg között. - Tulajdonképpen a polgári létnek ezt az ábrázolását egészíti ki élete második felében kötetről kötetre épített "Napló"-iban. Mintha egyetlen véghetetlen regényfolyam volna, amit saját élményeiről, a világ jelenségeinek kommentálásáról és a maga teremtette Garren-család létének változatairól ír. S ezek mellett kezdettől végig újabb és újabb kisebb-nagyobb regények vallanak az érzések és élmények végtelen változatairól, mint - csak legfőbb példákként a sok közül - a családi élet válságáról szóló "Válás Budán" és a talán legnépszerűbb műve, a XVIII. század kalandorvilágában játszódó, stílusbravúrokkal teljes szerelem-mozzanat, a "Vendégjárás Bolzanóban". - Stíluseszményei közt Kosztolányi mellett alighanem a legfontosabb Krúdy Gyula. Róla írta egyik legszebb, egyesek szerint a legszebb regényét, a "Szindbád hazamegy" címűt.

Ennyiből talán kikerekedik Márai Sándor írói arcképe.